2018. december 2. vasárnap

Beharangozó

28 éves leszek jövő márciusban. Eszembe jutott a blog, gondoltam megnézem mi a helyzet... Már azt hittem nem létezik az oldal, mégis sikerült belépnem, ez a kis szösszenet volt piszkozatként itt hagyva nekem :

 

"25 évesen már azt hinné az ember, hogy mindent elért, amit csak akart, ezek után már csak élveznie kell munkájának gyümölcsét. Hát, talán én vagyok a kivétel. 25 évesen még mindig nem tudom merre kell mennem, nem tudom mi tesz boldoggá, vagy éppen mit kellene tennem. Azt hiszem... nem is tudom. Néha úgy érzem nincs helyem ebben a világban. Félreértés ne essék, nem akarok öngyilkos lenni vagy valami kárt tenni magamban, hisz amit kaptunk, azzal kell boldogulunk, csak éppen néha nem érzem magam ide valónak. Nem értem az emberi kapcsolatokat, nem értem néha, hogy akik veszekszenek, azok miért teszik. Igen, szoktam én is veszekedni, de nem értem mi értelme van. Általában a vitákat nem én generálom, hanem a másik fél. Megpróbálok a lehető legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy egyikünk se sérüljön. Néha nem jön össze. Vagy néha például fölöslegesnek találom a szavakat. Ilyen van? Fölöslegesnek találom, például ha valaki magyarázkodik, vagy ha valaki el akar mondani nekem valamit. Megértem pár szóból is, amit mondani akar, annak ellenére is fröcsköli felém a szavakat. Talán értelmetlenség tükröződik olyankor a szememben? Nem tudom. Rengetegszer kerülök olyan helyzetbe, mikor már tudom, mit kell tennem. Van, hogy úgy érzem, én már ezen át mentem. Mint a dejavu. Csak annál erősebb.

Viszont nem hiszek a szívemnek, az ösztöneimnek. Rengetegszer becsaptam már saját magam. Volt olyan, hogy éreztem, hogy a másik is ugyan úgy érez, mint én, és amikor felvállaltam az érzéseimet előtte... tönkre tettem a kapcsolatunkat azzal, hogy őszinte voltam. Hihetetlen mi? Az ilyen helyzetekre, ismeretségekre azt mondom kár érte gyászolni."

 

Bármennyire is próbálom tagadni, ezek a leírt sorokat, a mai napig ugyan ezeket vallom.

0 hozzászólás
2018. december 2. vasárnap

Beharangozó

28 éves leszek jövő márciusban. Eszembe jutott a blog, gondoltam megnézem mi a helyzet... Már azt hittem nem létezik az oldal, mégis sikerült belépnem, ez a kis szösszenet volt piszkozatként itt hagyva nekem :

 

"25 évesen már azt hinné az ember, hogy mindent elért, amit csak akart, ezek után már csak élveznie kell munkájának gyümölcsét. Hát, talán én vagyok a kivétel. 25 évesen még mindig nem tudom merre kell mennem, nem tudom mi tesz boldoggá, vagy éppen mit kellene tennem. Azt hiszem... nem is tudom. Néha úgy érzem nincs helyem ebben a világban. Félreértés ne essék, nem akarok öngyilkos lenni vagy valami kárt tenni magamban, hisz amit kaptunk, azzal kell boldogulunk, csak éppen néha nem érzem magam ide valónak. Nem értem az emberi kapcsolatokat, nem értem néha, hogy akik veszekszenek, azok miért teszik. Igen, szoktam én is veszekedni, de nem értem mi értelme van. Általában a vitákat nem én generálom, hanem a másik fél. Megpróbálok a lehető legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy egyikünk se sérüljön. Néha nem jön össze. Vagy néha például fölöslegesnek találom a szavakat. Ilyen van? Fölöslegesnek találom, például ha valaki magyarázkodik, vagy ha valaki el akar mondani nekem valamit. Megértem pár szóból is, amit mondani akar, annak ellenére is fröcsköli felém a szavakat. Talán értelmetlenség tükröződik olyankor a szememben? Nem tudom. Rengetegszer kerülök olyan helyzetbe, mikor már tudom, mit kell tennem. Van, hogy úgy érzem, én már ezen át mentem. Mint a dejavu. Csak annál erősebb.

Viszont nem hiszek a szívemnek, az ösztöneimnek. Rengetegszer becsaptam már saját magam. Volt olyan, hogy éreztem, hogy a másik is ugyan úgy érez, mint én, és amikor felvállaltam az érzéseimet előtte... tönkre tettem a kapcsolatunkat azzal, hogy őszinte voltam. Hihetetlen mi? Az ilyen helyzetekre, ismeretségekre azt mondom kár érte gyászolni."

 

Bármennyire is próbálom tagadni, ezek a leírt sorokat, a mai napig ugyan ezeket vallom.

0 hozzászólás
2018. december 2. vasárnap

Beharangozó

28 éves leszek jövő márciusban. Eszembe jutott a blog, gondoltam megnézem mi a helyzet... Már azt hittem nem létezik az oldal, mégis sikerült belépnem, ez a kis szösszenet volt piszkozatként itt hagyva nekem :

 

"25 évesen már azt hinné az ember, hogy mindent elért, amit csak akart, ezek után már csak élveznie kell munkájának gyümölcsét. Hát, talán én vagyok a kivétel. 25 évesen még mindig nem tudom merre kell mennem, nem tudom mi tesz boldoggá, vagy éppen mit kellene tennem. Azt hiszem... nem is tudom. Néha úgy érzem nincs helyem ebben a világban. Félreértés ne essék, nem akarok öngyilkos lenni vagy valami kárt tenni magamban, hisz amit kaptunk, azzal kell boldogulunk, csak éppen néha nem érzem magam ide valónak. Nem értem az emberi kapcsolatokat, nem értem néha, hogy akik veszekszenek, azok miért teszik. Igen, szoktam én is veszekedni, de nem értem mi értelme van. Általában a vitákat nem én generálom, hanem a másik fél. Megpróbálok a lehető legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy egyikünk se sérüljön. Néha nem jön össze. Vagy néha például fölöslegesnek találom a szavakat. Ilyen van? Fölöslegesnek találom, például ha valaki magyarázkodik, vagy ha valaki el akar mondani nekem valamit. Megértem pár szóból is, amit mondani akar, annak ellenére is fröcsköli felém a szavakat. Talán értelmetlenség tükröződik olyankor a szememben? Nem tudom. Rengetegszer kerülök olyan helyzetbe, mikor már tudom, mit kell tennem. Van, hogy úgy érzem, én már ezen át mentem. Mint a dejavu. Csak annál erősebb.

Viszont nem hiszek a szívemnek, az ösztöneimnek. Rengetegszer becsaptam már saját magam. Volt olyan, hogy éreztem, hogy a másik is ugyan úgy érez, mint én, és amikor felvállaltam az érzéseimet előtte... tönkre tettem a kapcsolatunkat azzal, hogy őszinte voltam. Hihetetlen mi? Az ilyen helyzetekre, ismeretségekre azt mondom kár érte gyászolni."

 

Bármennyire is próbálom tagadni, ezek a leírt sorokat, a mai napig ugyan ezeket vallom.

0 hozzászólás
2015. október 26. hétfő

WonderWomen!

Indiana Jane! Egy kibaszott wonder women! Képes vagyok abból a bizonyos szarból is várat építeni. Ha kell, a jéghegy csúcsán is megélek, és még sorolhatnám, mik ilyenkor eszembe jutnak. Mondhatnám, hogy minden egyes leütött billentyűzet arra ösztönöz, hogy tudassam veletek mekkora dáma vagyok, de sajnos nem. Az elmúlt napok maguk alá temetnek, és egyedül nem tudom kiásni magam.

Napok óta érzem, hogy mekkora egy nyomorúságos életem van. Nem arra haladok, amerre én akarok. Visszagurulok azon a lejtőn, amint oly nehezen alakítottam ki magamnak. Szeptember elsején léptem magasabb pozícióba a munkahelyemen, senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Tudatában voltam mit vállalok.

Bármennyire is erősnek akarom mutatni magam, már nem megy. Már nincs hozzá erőm. Depressziós! Magába fordult! Ehhez hasonló jelzők repkednek a fejem felett nap, mint nap. Beteg vagyok! Menjek orvoshoz! Egyedül vagyok, nincs ki megmentsen. De nekem még ez sem elég! Többet akarok. Az előre lépés nem elég, tanfolyamra fogok jelentkezni. Meg fogom mutatni magamnak és másoknak is, hogy munka mellett szerzek még egy szakmát, a nyelvvizsgát is meg fogom csinálni.

0 hozzászólás